Márai Sándor: Füves könyv (részletek az élet pár alapigazságáról)

A válságos tízpercekről

Minden életkornak, minden életszakasznak, igen, minden napnak vannak válságos tízpercei, mikor mindaz, amit addig tűrhetően elviseltél: munkád, környezeted, hiányérzeteid, vágyaid, természeted – egyszerre, átmenet nélkül elviselhetetlennek tetszik. Ez a válság erős, mint egy robbanás. Munkád fölé hajolsz, s egyszerre érzed az eddig elvégzett feladat tökéletlenségét, a reád várakozó feladatok méreteinek és igényeinek tűrhetetlen reménytelenségét. Életed fölé hajolsz, s mint a vízbe fúló, látod mindazt, összesűrítve, egyetlen pillanat örvényében, amihez gyáva, lusta, hazug vagy önző voltál, s ami most áradással és fulladással fenyeget. Ez a válság, ezek a tízpercek, ezek az élet- és munkaveszélyes pillanatok a múló idővel mind hevesebben térnek vissza. Megesik, hogy naponta...

----------------

Arról, hogy senkire nem lehet számítani

Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.

----------------

Önmagamról

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy
szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok...

-------------

A változásról és a reménységről

Az élet – néha így érzed – csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng az ég és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét. A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg. Minden nevelő kísérlet csődöt mondott eddig....